Ady Endre

DRÁGA, HALOTT NÉZÉSEKKEL    

Drága, halott nézések a szememben,
Meleg simogatások a hajamon,
Amiktől, hajh, nem kell már megremegnem,
Karomban odaszikkadt ölelések
S vén lábomban el nem szaladt nagy útak
Lyányok után, kik régen elszaladtak,
Ajkamon száraz és gazdátlan csókok
S fülemben a várt s be nem súgott igék
S orromban sok-sok virágos tavasznak
Parfümje, mely már semmire se kábit.

Én istenem, élhet-e még sokáig,

Aki nem nyúl már a friss élet után
S bús vízióknak burjánjában gázol
S fél az igazi harmatos, nagy réttől
S retteg a való, nyers, leves virágtól
S ajkán már nem tűr csókot, csak gúnymosolyt,
Halott életnek ezt a sírvirágját,
Aki befogja szemét, hogy ne nézzen
S százféle csuklyát ölt, hogy meg ne lássák
S kinek a szíve néha szörnyűt rebben?

Ady Endre

A SZEMEMET CSÓKOLD

Inségemből hozzád
Fohászkodom sírással,
Akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
Hadd lássam a mélyben
Az elásott kincseket.

Álomban szegődött
Hozzánk és kék lángokkal
Lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.

Ha meg nem találjuk,
Ha csak fázva didergünk,
Lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
Hadd lássak, hadd lássak,
Mert bizony elkárhozunk.

Kosztolányi Dezső

A temetőben

Alkonybibor; sötétlő cipruságon

a nyugvó nap mosolygó fénye reszket...

Valaki jön, mély gyászban, haloványon,

és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet.

...Sötét az éj, csupán a hold világit,

csalogány szól a bokrok rejtekében...

Éjfélt ütött. - Susogás, - jő a másik...

S átöleli halványan, hófehéren...

József Attila

MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

Ady Endre

DIVINA COMOEDIA

Uram! Szinházad rég felépítéd,

Immár látott az sok, sok ezred évet,

De darabod nem újult semmiképp,

A neve egy, a célja egy: az élet.

Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram!
A díszlet régi, színtelen, kopott,
A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
A hitványak csupán a boldogok.

Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,

Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,

Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,

Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,

De már a játék elég volt... elég...

A szívnek egyszer meg kell nyílnia:

Darabod hitvány, nem hozzád méltó,

Lelket mészárló, rossz comoedia!...

Radnóti Miklós

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?     még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony     s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,     mert ott az otthonok
fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,     eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos     a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor     a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan     a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!     a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

Ady Endre

IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Tóth Árpád

GYORSÍRÁSOS VERSTÖREDÉKEK...

              1

Az élet lassan elfakul,
És nem lehet ellene tenni,
- Színes csodából szürke semmi -
Fakul és hervad és lehull.

Tanuld meg életed feledni
..........................................
Ha el kell a semmibe menni.

              2

Ó, Fortuna, szép istenasszony,
Hogy így elhagytál, nem panaszlom.
Mikor volt éltem indulása,
Volt még reményem egyre-másra...

              3

Így ...ségesen, mint a régi költők,
......lógiával, ahogy már nem divat,
Isten, bús szivem téged idézget,
Isten, bús szivem téged hivat...

              4

Új szenzációk? Köszönöm. Az Isten
Bennem meghalt. Csak fájni tudok én.
És hozzám lábujjhegyen közelítsen
Az élet, a vágy, a fény.
...csupa kéjes
Fájás, és semmi ünnepélyes
Pátosz...

              5

A tűnő ifjuságot mért sirassam,
A sírás is csak ifjúkorba szép,
Tűnődve holmi illatos lugasban,
És simogatva kedvesünk kezét,
.... a szív, mely izzott,
... jókedvünk édes napja ég.
..........................................
..........................................
Édes testén végigsimulni testtel,
Az ember ilyesmit idővel restel.
...jaj, de más a vénülő búbánat,
........... ragadós utálat.